Már megint eltelt egy hét, újra szerda van és én azt várom, hogy kezdődjön a Dr. House. Már sokkal jobban vagyok, mit egy héttel ezelőtt. A torkomat égető fájás múlóban, az orromat már csak két percenkét kell fújni nem pedig minden másodpercben és a köhögésem is kezd alábbhagyni. Azt hiszem az egészségi állapotom javulásában igencsak nagy szerepe volt a három ötösnek, amit már beszereztem mint kilencedikes gimnazista leányka. Lassan már kezdek kicsit felengedni és már nem kelek fel minden nap gyomorgörccsel. Bár holnap valószínűleg felelünk fizikából és én miden egyes szót megtanultam mégis izgulok. Nem hiszem, hogy sok esély lenne arra, hogy elteljen egy teljesen nap és én egy pillanatig se legyek ideges. De hát én mindig is ilyen voltam, még most is ilyen vagyok, de nagyon remélem, hogy egyszer megszakad ez a „jó” szokásom.
Nemrég írt nekem Tündi (a menyasszony:) , hogy foglaltak jegyet a Diótörő egyik novemberi előadására. Már nagyon izgatott vagyok, pedig előtte is vannak színházi előadások kilátásban. Szolnokon a Szigligeti Színházban fogom majd nézni a Liliomot, az Operett színházban a Miss Saignont és a Csillagfény estek keretében a Kései Találkozót. De hát ezek mind színdarabok az elsőnek említett Diótörő viszont balett. Ebben a művészetben nem mozgok olyan otthonosan de, ami késik nem múlik. Eddig egy balett előadás láttam, a Hófehérkét és a hét törpét, bár már az sem most volt. Annyira azért emlékszem, hogy nagyon élveztem és csak ámultam, amikor a királynő átváltozott boszorkánnyá…még, ami mai napig nem tudom, hogy hogyan csinálta.
Az előző bejegyzésem nagyon hosszúra sikeredett. Mostanra ki is fogytam a szóból, ezért be kell érnetek ezzel a rövid kis bejegyzéssel. Vigyázz House jövööök!!!

Na és akkor elérkezett a várva várt beszámoló a hétvégi esküvőről. Annyi mint szeretnék nektek elmesélni, hogy előre is bocsánatot kérek, ha túl sok mindent zúdítok rátok vagy nagyon csapongok, de hiába is nem minden nap történik velem ilyen jó dolog.
Na de mielőtt itt már az elején elkezdenék ismeretlen rokonokkal dobálózni tisztázzunk pár dolgot. Elég fontos lehet a mennyasszony és a vőlegény…Tünde és Roland. Anyáék Tündi felől voltak násznagyok (tanúk) , ez a feladat ha nem is olyan komoly, igencsak létfontosságú és nem csak abból áll, hogy aláírjuk a papírok és szevasz tavasz. Rendesen a zsebünkbe kell ám nyúlni…de nekünk kell a vendégeket fogadnunk, biztosítani a jó hangulatot, részt venni a szervezésben…mi vagyunk az elsők, akik megérkezünk és az utolsóként távozunk. Nekem más kötelességeim voltak, de ezekről majd a későbbiekben…
Szokás az is, hogy a koszorúslányoknak párjuk legyen. Sajnos én nem nagyon ismerek fiúkat Szerbiában, Szolnokról viszont semmiképpen sem vittem volna senkit. Így Csongor, a mennyasszony bátyja, aki olyan idős mint a bátyám, felajánlottam, hogy lesz a párom, mert neki nincs olyan komoly barátnője, aki érdemes lenne arra, hogy elhozza…komolytalant meg nem szeretett volna (:
Pénteken megkaptam az első ötösömet, mint gimnazista, így nagyon vidáman vágtam neki a délutánnak. Elmentünk az új szemüvegemért, a ruhákért és neki is vágtunk a már olyan sokszor megtett útnak. Nem mondhatnám, hogy túl jól voltam, mert a torkom nagyon fájt és egész héten hányinger gyötört. De a maroknyi fájdalomcsillapító,amit magamba tömtem megtette a hatását és pár órára elfeledtette velem a kellemetlen érzést. Viszonylag gyorsan hazaértünk, de csak éppen, hogy megálltunk a mamáékál már mentünk is tovább Adára, a lakodalom helyszínére. Megbeszéltünk az utolsó részleteket a szombattal kapcsolatban…nem is voltunk sokáig, de így már majdnem éjfél volt mire ágyba kerültem. Nem aludtam túl jól, mert nyelni nem tudtam a torkom annyira égett, amikor viszont végre sikerült elszunyókálnom rögtön hatóra is lett és már mentünk Anyával a fodrászhoz. Azt hittem sokáig ott fogunk lenni, de meglepően gyorsan végeztünk és gyönyörű szép hajkoronával mentünk tovább. Nagyon siettünk, hogy féltizenkettőre a mennyasszonyos háznál legyünk. Gyorsan beszaladtunk a Nenához (róla már sokat meséltem, de azért még egyszer leírom, hogy ő Apa nagynénje) feldíszítettük a kocsit. Nagyon szép lett, hiába is nekünk kellett vinni a menyasszonyt. Magunkra kaptunk a ruháinkat és már szaladtunk is. A ház előtt már tolongtak az szomszédok, hogy meglessék Tündit.
Kár volt a nagy sietség, mert még mindenki akkor öltözködött. Ráadásul a vőlegényre is kellett várni. Én unalmamban a fényképezőgépet kattogtattam. Lassan beállított a vőfély és végül a vőlegény is. Büntetésként le kellett morzsolnia két cső kukoricát. Meglepően ügyesen végezte el a kiszabott feladatot, így elvihette a menyasszonyt. Ezután következett a fotózás, amíg a pár a kamera előtt pózolt én magamba öntöttem egy csésze forró teát és egy újabb adag gyógyszert, hogy múljon a kaparó érzés. Fél kettőkor megérkeztünk a hotelba, a lakodalom helyszínére. Itt kezdődött az én feladatom. Konkrét ültetésrend volt, mindenkinek meg volt a maga helye…azt persze nem várhattuk el, hogy 300 vendég végignézze az összes nevet, amíg meg nem találja a saját nevét. Így Csongornak és nekem volt a feladatom, hogy egyenként megmutassuk ki hol fog ülni. Csongor mondta az asztalszámot én pedig odavezettem a vendégeket. Az elején még nem is volt semmi gond de amikor egyszerre tíz ember jött kicsit már nehezebb dolgom volt. De uraltam a helyzetet és egy-két tévedést leszámítva mindenki a kijelölt helyén ült. A hibák sem miattam történtek hanem azért, mert néhány vendégnek nem tetszett a hely, ahova ültették és ők úgy gondolták kicsit átrendezik a kártyákat (:
A vendégek megérkezése után már nem is kellett sokat várni és jött az anyakönyvezető. A határozott igenek és nekem után…de nem ám arra volt válasz a nem, hogy összekötik-e az életüket, hanem arra, hogy ezt kényszer hatására teszik-e.
Tíz perc múlva már a menyasszony uszáját csatoltuk fel és vonultunk be a templomba. Nem éppen hagyományos mise volt. Nemcsak azért, mert az egyik rokonunk püspök és ő adta őket össze, de ezen kívül nagyon vicce is volt. De ez nem csak ám az ő érdeme volt, Csongor is biztosította a jó hangulatot.
A templomtól a hotel körülbelül tíz méterre van, azon a részen nekünk kellett vinni Tündi uszáját.  Nem igazán törődtünk azzal, hogy hogyan fogjuk Csongorral. Anya ránk is szólt, hogy ne úgy vigyük már , mint a döglött macskát.
Ezután következett egy újabb fontos momentum…az átöltözés. Mi is lecseréltük a ruhánkat. Az én bézsszínű , gyönyörű koszorúslányruhámat leváltottam egy zöld nadrágra, rózsaszín zakóra és mind a két színben pompázó blúzra. Ezek után újra visszatértünk és vártuk a vacsorát. Hát nem mondom a várakozás nem éppen az erősségem, de nagyon igyekeztem, viszont a hasam már majdnem kilyukadt az éhségtől, mivel nem ebédeltem. A várva várt fogások nem voltak annyira finomak, mint vártam, de már a levesből is úgy belaktam, hogy mozdulni sem tudtam. Pedig muszáj volt, mert a menyasszony unokatestvére felkért táncolni. Eléggé féltem, de kár volt, mert nagyon jól vezettek és így lényegében nekem nem volt semmi dolgom sem. A későbbiekben még többször is meg kellett csillogtatnom tánctudásomat. Csárdásoztunk, kolóztunk (ez nemzeti tánca Szerbiának). Az utóbbinál már annyira elfáradtam , hogy szúrni kezdett az oldalam. Már korántsem volt olyan fárasztó Csongorra táncolni, aki ha már úgy érezte eleget ivott felkért.
Már csak pár formaság volt hátra…csokordobás, harisnyakötő dobás, torta, menyecsketánc  és már csak a mulatás maradt hátra. A zenészeket elkezdtek kicsit modernebb zenéket játszani, amit főleg a fiatalok élveztek. Én is hangosan énekeltem és próbáltam táncolni. Legjobban talán a kacsatáncot és vasutazást élveztem (:
Hajnalban olyan öt óra körül  már csak a legrészegebb rokonok maradtak ott, pár fiatal és a vőlegény főnöke. Ez volt talán a legviccesebb rész az estének. A sárga földig leitták magukat és olyan viccesek voltak, hogy már fájt a hasam a sok nevetéstől. Szerencsére a sok elfogyasztott alkohol hatására csak még kedvesebbek és humorosabbak lettek, nem pedig erőszakosa.
Félhatkor már nem nagyon bírtuk tovább és elmentünk magukra hagyva azt a maradék hat embert, akik még kitartóan könyörögtek a zenészeknek, hogy játszanak tovább. De nagy kihívás volt ám elbúcsúzni tőlük, mert elég sok ölelést és puszit követeltek.
Leszámítva, hogy eléggé fájt a torkom nagyon élveztem. Sokat táncoltam, nevetgéltem…jól szórakoztam.  Kicsit sajnáltam, hogy vége van, mert eddig volt mit várni, de most egy ideig nem lesz.
A vasárnap délután már nem volt olyan  kellemes, amikor a szemet sem tudtam nyitva tartani, de neki kellett kezdenem tanulni. Ráadásul esküvő után temetés…nem egyszerű feldogozni.

Hát már igencsak régen adtam magamról életjelet, de valahogy nem volt hozzá affinitásom. Pedig hétvégén aztán annyi időm volt mint a tenger, ráadásul még nagy esemény is történt…szombaton este hétkor ez a lányka, akinek a mindennapjait itt nyomon követhetitek betöltötte tizenötödik életévét. Egy újabb évet hagytam magam mögött, de ettől nem kavarognak bennem számomra ismeretlen, különös érzések. Azt viszont tudom, hogy nagyon szép születésnapom volt. Velem volt a családom, a kedvenc ételeimet ettem és fantasztikus ajándékot kaptam…két jegyet a Zsidó nyári fesztiválra. Azon belül is a Klezmer Band és a Vujicsics együttes közös fellépésére. Nem tudom , hogy hány olvasómnak mosd ez bármit is. A Klezmer Band tipikus zsidó zenekar, akik az izraelita vallás hagyományit őrző zenét játszanak, a Vujicsics együttes tagjai pedig szerbiaiak és  nagy többségben szláv zenét játszanak. És ez mind a Dohány utcai zsinagógában. Mindig is nagy vágyam volt eljutni oda, ezért örültem a legjobban az ajándékomnak. Hát nem is csalódtam! Egyszerűen gyönyörű hely, csak tátott szájjal ámultam és kattogtattam a fényképezőgépem. Nagyon élveztem az zenét, csak úgy szárnyaltam. Egyetlen egy negatívumot tudok csak megemlíteni az estével kapcsolatban…mivel lényegében ez egy „templom” , ezért nem voltak túl kényelmes az ülőalkalmatosságok. Három óráig ülni a kemény padban, hát nem volt egyszerű eset. Talán még az is jobb lett volna ha állunk. De ennyit igazán megérte szenvedni ilyen fantasztikus koncerten.
Már csak egyetlen egy dolog volt, aminek még ennél is jobban örültem….tádááám ….a tortám (: Már egy ideje csak azt hajtogattam Anyának, hogy milyen tortát csináljon nekem, mert olyan lehetőség nincs, hogy rendelünk valamelyik cukrászdából. Mivel erre az évre kiteljesedett a tenisz iránti szenvedélyem szerettem volna ha ebben a témában mozgolódik a dekoráció terén. De kegyes voltam és felajánlottam neki még egy lehetőséget, ha esetleg ezt túl nehéz feladatnak bizonyulna. Használjon piros, kék és fehér színeket, mert ezek megtalálhatók a szerb zászlóban is, ezzel is jelet adhatok nemzeti identitásomnak. De Anya folyton csak, azt hajtogatta, hogy ne igazán fűzzek ehez nagy reményeket, mert ő ilyet aztán nem tud csinálni. Amikor szombat délután aztán megláttam a tortám majdnem leesett az állam. Epres-csokis volt a belsejében a krém és meggyes volt a piskóta. A külseje pedig…egy nagy marcipán teniszütő volt a tetején, ami piros, kék és fehér színekben pompázott. És ezt az én egyetlen, legklasszabb, legügyesebb Anyukám csinálta! Hát kell ennél több?

Az elmúlt napokban igencsak sok miden történt velem, nagyrészük még mindig nem jutott el az agyamig…nehézkesen megy az adatok feldolgozása. Lehet az segítene, ha most mindent szépen megosztanék veletek. Próba szerencse!
Szerdán öt órakor már intenzíven társalogtam az új osztálytársaimmal…mondhatjuk  barátnőimmel. De erre nem maradt túl sok időnk, mert már kezdődött is az évnyitó. Hétéves korom óta nem élveztem még ennyire az évnyitót. Eddig általában mindig az történt, hogy alig bírtam visszafojtani a nevetésem a Himnusz alatt és végig beszéltem az egész eseményt. Most viszont minden másképpen történt. Egész idő alatt odafigyeltem, nem járattam a számat és én is hangosan énekeltem a Himnuszt a többiekkel. Már az utóbbinál kicsit gondot okozott, hogy semmilyen zenei alap nem volt, de a zenetanárnő nagyon aranyos volt és kifejezetten odafigyelt ránk. Általános iskolában minden érdeklődés nélkül hallgattam végig az igazgató végeláthatatlan mondandóját. Új iskolám igazgatójának viszont tisztelettel adózom, mert nagyon jó beszédet tartott. Elmondta az iskola továbbtanulási adatait…mondhatjuk úgy is, hogy fényezte az iskolánkat. Itt nem volt olyan, hogy az diákok pusmogtak és nevetgéltek. Mindenki síri csöndben hallgatta végig. Emlékszem, amikor még kicsi elsősök voltunk kaptunk ceruzákat és mindenféle kis apróságot. Hát itt be kellett érnünk egy virággal (:
Miután az osztályfőnökünk pár mondatban elmondta,hogy másnapra mit kell hoznunk elkezdtünk szétszéledni. Én és hat barátnőm elmentünk egy helyre, ahol már előzőleg is jártunk és ott folytattuk az eszmecserét.  Nem sokkal később már hazafelé bandukoltam a matrózblúzomban. Megelégedéssel tölt el, hogy egészen jól áll. Először nem nagyon békéltem meg vele, nem értettem, hogy miért kell hordani. Aztán rájöttem, hogy ez nem is olyan rossz dolog…egy újabb példa arra, hogy milyen hagyományőrző iskolába járok.
Izgalmakkal teli vágtam neki a másnapnak. Első nap a suliban…egész éjszaka annyira izgatott voltam, hogy alig tudtam elaludni, így elég fáradt voltam, de amint átléptem az iskola kapuját és láttam, hogy a többiek is hasonlóan éreznek megnyugodtam. Először az igazgató névsorolvasással kezdett és csak azután mehettünk be a termünkbe. Az egyik osztálytársamra rögtön le is csapott, hogy ilyen hajjal nem jöhet iskolába. Ekkor tudatosult bennünk, hogy ennek aztán fele se tréfa…
Délelőtt négy osztályfőnöki óránk volt. Rengeteg információt ránk zúdítottak, aminek nagy részét már tudtuk. Szerencsére az órarendünk se olyan vészes, bár azt sajnálattal vettem tudomásul , hogy csak heti egy biológiánk lesz. Egy kivételével a tanáraink is nagyon jók, ilyen téren igazán szerencsések vagyunk. A matektanárom az egyedüli, akivel nem jártunk túl jól. Sajnos ő elég gyenge tanár, motyog nem igazán lehet érteni, amit mond és az a hír járja, hogy kicsit pedofil. Nem tudom, hogy az utolsó tulajdonság mennyi igazságot tartalmaz, de idővel majd kiderül. Összességében az osztályfőnökömben is nagyon kellemesen csalódtam. Elég furcsának tűnt…olyan „tedd ki hadd hűljön” pasasnak. De aranyos és vicces is talán csak az a rossz benne, hogy semmit nem lehet az arcáról leolvasni. Legyen szó haragról vagy örömről.
Így ma a második nap után egyre jobban kezdjük megismerni  egymást az osztálytársaimmal. Összesen huszonkilencen vagyunk az osztályban, ebből olyan hat ember nem volt ott találkozón, de ők is nagyon kedvesek és barátságosak. Még azért kell idő az összecsiszolódáshoz, de mivel majdnem miden órán kellett magunkról mesélni így már egyre több információt tudunk a másikról. Mondjuk azt is, hogy három ember kivételével mindenki orvos szeretne lenni.
Nagyon lefárasztott az elmúlt két nap. Sok miden miatt görcsöltem többnyire feleslegesen. Azért még várnak rám akadályok, de már nem aggódom… annyira. Nagyon szeretnék megfelelni az iskola és azért a saját elvárásaimnak is és ez nem túl könnyű. Még nem mondtam el mindent a családomról sem. Félek, hogy az új barátaim eltudják-e fogadni velem együtt a 21 éves autista bátyámat is.
De erre most nem is szeretnék gondolni. Inkább ráhangolódok a holnapi szülinapomra (:

Mostanában nagyon sokat töröm a fejem egy-egy bejegyzésem előtt. Mert azon gondolkozom, hogy csak arról számolok be, ami velem történik. Ezek pedig legtöbbször elég unalmasak és még nem írok elég jól ahoz, hogy a száraz eseményeket is izgalmasnak, fordulatosnak és érdekesnek állítsam be. Persze ezen kívül még filmekről és könyvekről is megszoktam veletek osztani a véleményem… még annyi más is foglalkoztat. De vajmi kevésnek érzem még magam, hogy komolyabb témákra is rátérjek.
Úgy egy félórája , hogy hazaértem. A kozmetikus után kénytelen voltam elmenni a könyveimért. Fel voltam rá készülve, hogy sokat kell majd várni…az ismerőseim boldogan osztották meg velem tapasztalataikat és egytől egyig mindegyik igencsak negatívnak bizonyult. De úgy tűnik az égiek a kegyeikbe bocsátottak, mert csupán egy óra várakozás után már a kezeimben foghattam a könyveimet. Bár ennek nem örültem túlzottan, mert miden elmondható róluk csak az nem, hogy pihekönnyűek lennének. Pedig igazán nincs is sok belőle..mondjuk ez az árán sajnos nem látszik meg, mert igencsak borsos összeget elkérnek értük. De azt hiszem már nincs szükségem semmire, ami miatt pénztárcánkba kellene nyúlnunk. A könyveim, füzeteim , íróeszközeim, tolltartóm, iskolatáskám, gyakorló feladatsoraim mind megvannak…már csak egy nadrág hiányzik testnevelésre, de ez a legkevesebb (:
Hihetetlen, hogy egyetlen pillanat alatt milyen hirtelen meg tud változni a légkör. Egyszer még nyugisan eszem a gabonapelyhem és az újdonsült könyveimet nézegetem , aztán kiabálásra leszek figyelmes és látom, hogy a bátyám most tervezi kiborítani az ő uzsonnáját a padlóra. Az előbb még azon törtem a fejem, hogy hány matekóránk lesz egy héten, most meg már azon gondolkozom vajon mi történhetett? Most éppen a gombokat szedi le a takarójáról, de nem túl finom módszerekkel, így kénytelenek vagyunk levágni őket. Az utóbbi időszak…év, hónap, hét, nap, délután, óra…perc igencsak kemény volt neki és nekünk is. Bárhogy reménykedünk is, hiszünk a dolgok jobbra fordulásában valahogy sehogy se akar összejönni. Isten most túl nagy akadályt állított elénk, amit már nem olyan könnyű leküzdeni, mint azt gondoltuk.