Sok érzés kavarog bennem…tettek, amiket elhatároztam hogy véghez viszek…célok, amiket meg akarok valósítani…álmok, amik még beteljesülésre várnak…Ma délután Grecsó Krisztián előadást tartott az iskolánkba. Bár nem igazán ismertem az írót és egy könyvét sem olvastam, azt gondoltam ez még érdekes is lehet…ráadásul a magyar tanárnőnk felajánlott egy ötöst annak , aki elmegy. Így majdnem az egész osztály kedvet kapott (: Na és hogy milyen jól tettem, hogy elmentem! Grecsó Krisztiánnak elképesztően jó megállapításai, meglátásai vannak, eszméletlen vicces és jófej. Csak egy óráig tartott az előadás, de én napokig hallgattam volna. Sok mindenre ráébresztett... és tanultam is tőle. Szeretnék minden egyes szót leírni ide, amit mondott…de azok nem az én gondolataim lennének akármennyire is szeretném. Talán lassan bennem is megérnek az érzések és képes leszek felfedezni az emberekben a kincseket. A saját kincsemet, a helyemet a világban.  Mert mindenki keres valamit.  Valamit, ami teljessé teszi. Ezeket mind különböző helyeken találjuk meg…a kiszemelt fiú szemében, a legmélyebb barátságokban, mások szavaiban, mosolyaiban…de ehez még kell idő …esetleg majd pár év múlva.
Most viszont csak arra koncentrálok, hogy mindjárt itt a téli szünet. Végre olvashatok, a családommal és a barátaimmal lehetek…és bedobhatom a könyveimet a sarokba. Mert most már szükségem van pihenésre. Az elmúlt hónapok nehezek, fárasztóak voltak és sokkal sikeresebbek mint vártam.

Újabb nyolc nap repült el. Időközben jött a piros ruhás is és már csak néhány csomag vár kiosztásra. Persze én is jó pár csomagot magaménak tudhatok...olyan nagy mennyiségű édesség halmozódott fel, hogy januárig csak csokoládén élek.  Bár ahogy magamat ismerem lehet, hogy addigra már minden felfalok (: Ma átadtuk a Mikulás csomagokat az osztályban is….vicces volt. Lényegében negyvenöt percig csak tömtük be a finomságokat, az osztályfőnökünk meg csak magában röhögött, hogy milyen jól elvagyunk.  Valahogy idén sokkal nagyobb jelentőséget kapott a Mikulás, mint eddig bármikor. Emellett most szakítva az előző évek hagyományaival  az adventi naptár is kikerült a falra. Így minden reggelt egy kis boldogsághormonnal kezdem. Lassan már akkor leszek mint egy ház…vagy inkább kettő.
Egy héttel ezelőtt sor került a szalagtűzésre is.  A tavalyi műsort már láttam DVD-n és már azt is nagyon élveztem , így most már a Verseghy Ferenc Gimnázium teljes jogú tagjaként semmi képen sem akartam kihagyni az ideit. És bizony nagyon jól döntöttem, bár körülbelül három óra folyamatos röhögés igencsak próbára tette engem is. Még nem ismerem jól az összes tanárt, de a paródiák akkor is nagyon viccesek voltak. Már alig várom, hogy mi készítsünk műsort, de remélem azért jobban fog sikerülni mint, amit a rügyavatóra összehoznunk.  Végül is egyre jobb közösséggé kovácsolódunk...és a termünk is egyre szebb lesz. Apránként felkerülnek a képek, faliújságok a falra és már az órarend is ott virít a többiek között. Matek tanárunk gondoskodott a karácsonyi hangulatról és ránk sózta az összes felesleges és giccses karácsonyi díszét, amit csak megtalált. De nem akartuk megbántani, így szépen kitettük őket. Még karácsonyfánk is lett. Hát őszintén szólva engem már kicsit nyomaszt ez a sok minden, de végül is mit számít…csak napig hat órát töltök ott.
A karácsonyi láz továbbra is folytatódik. Holnap ajándékvadászatra indulok. Rettegjetek boltok, mert mindent felvásárolok!

Már beköszöntött a december, a hó is lassan szálingózik…így közeledve a nagy ünnephez már mindenki karácsonyi lázban ég. Én is. Bárcsak ha most becsuknám a szemem, amikor kinyitnám már huszonnegyedike lenne. Boldogan díszíteném a karácsonyfát, miközben a lakásban isteni illatok terjengenének, kint pedig óriási hótakaró borítaná az egész várost. Ha jobban belegondolok már azzal is megelégednék ha végre eljönne a Mikulás (: Vagy inkább én lennék a Mikulás és mindenkinek odaadhatnám végre a kis csomagot, amit készítettem. Már csak öt nap van…ezt még valahogy csak kibírom. De hát Szenteste mikor lesz már? Végül is ha belegondolok, akkor már csak tényleg nagyon kevés idő van hátra. Főleg ha a napok továbbra is ilyen gyorsan szaladnak…reggel felkelek, délelőtt tanulok, délután tanulok, alszok és aztán minden kezdődik előröl. Megdöbbentő, hogy én ezt mennyire élvezem. Szeretek a barátaimmal lenni, nevetni, jól érezni magam. Még akkor is imádom ezt, ha ezeknek nagy része az iskolába történik.
Most legszívesebben megölelném az egész mikulás sapkába bújtatott világot…

Búcsúzóul Andrea Bocelli, mert bárki bármit is mond az ő hangja akkor is csodálatos.

Az  elmúlt időben egyszerűen képtelen voltam írni. Tudtam mit szeretnék veletek megosztani, de a megvalósítással gondjaim akadtak. Anya nagyon sokat segített fogalmazni, de a végén már leginkább az ő szavai kerültek a papírra nem pedig az enyémek. Tegnap este amikor a zuhanyrózsába énekeltem újra elhatároztam, hogy megpróbálok írni…kicsit másképpen gondolkozni. Mert én nem szeretném elkövetni azt a hibát, amit mások… másra odafigyelni nem arra gondolni egésznap, hogy délután milyenre vágassam a hajam, hanem figyelni a szívemre. Másokon sem a hibákat keresni....azt nézni, hogy hány kilót szedett fel éppen ez a lány vagy , hogy milyen csinos az új kabátja. Inkább megpróbálni a szívükbe nézni és észrevenni az angyalszárnyakat a hátukon. Mert higgyétek el a boldogság nem azon múlik, hogy vajas kenyeret vagy sült libamájat esztek vacsorára. Sőt nem is azon, hogy megkapjátok-e az iPhone 5-t a következő hónapban vagy, hogy színésznők vagy orvosok lesznek belőletek. Szakadjatok kicsit ki ebből! Mert a boldogság nem ezen múlik…hanem azon, hogy az adott pillanatban magadra gondolsz vagy másokra. Ne csak a saját sorsoddal foglalkozz…inkább azon gondolkozz mit adhatnál bele mások sorsába. Tudom…vagy csak azt hiszem, hogy tudom …hogy a kemény munkának meg lesz az eredménye csak oda kell figyelnünk és megbecsülnünk az apró boldogságokat és nem a nagy csodára várni. Nem lehet mindig csak a boldogságot hajszolni… Persze 15 évesen még nem túl sok élettapasztalattal nem állítom, hogy igaz a nézőpontom, de talán megéri átgondolni.
Ezek a sorok születtek ma a fejembe, miközben a fodrász az ollóját csattogtatta és én csak figyeltem, ahogy a hajam a padlóra hullik. Átgondoltam, hogy mennyire lusta vagyok a hajammal foglalkozni és gátat szabva a vágyaimnak egy időre lemondtam arról, hogy igazán rövid legyen. Azzal, hogy a hajam egy része a kukába került az én egyik felem felszabadult. Sokkal jobban érzem így magam. A boldogságomat még tetézi az is, hogy ma végre esett a hó még ha nem is túl sok. Olyan jó volt kihajolni a gimnázium ablakán és hangosan kiabálni azokkal az emberekkel, akikkel igazán jól érzem magam.

Én Abigél a 9.a osztályos verseghys diák ma nyilatkoztam a helyi tévének arról, hogy hogyan, miként kerültem ebbe a gimnáziumba, jól érzem-e magam és mik a terveim. Az egész elsős évfolyamot képviseltem és ahhoz képest, amilyen izgatott voltam, nem is sikerült rosszul.
Osztályfőnk szólt előző nap, hogy vár az igazgatóhelyettes…na el is zsibbadt a lábam. Vajon mit akarhat? Tanár úr mondta biztos azonosították a lábnyomat az osztály falán és ezért hívatnak. Aztán ofő újra jött, hogy nagy lehet a baj, mert az irodában máris várnak…az összes vér kifutott a fejemből, aztán meg vissza. Még várakoztam az igazgatói iroda előtt kémia tanárnő is megkérdezte, hogy netán büntetésben vagyok :-)?! Hát amilyen szorongva álltam a fal mellett…aztán kiderült csak a tévé jön és én vagyok a kiválasztott. Nem tudtam rögtön, hogy megtisztelve érzem-e magam vagy inkább betojva, de anyáék biztos büszkék lesznek rám.

Nem kapcsolódik ide, de annyira jó…